Dub és soundsystem: a basszus mint építőanyag

A dub a hetvenes évek Jamaicájában született, egy egyszerű ötletből. A kislemezek B-oldalára a stúdiók gyakran az A-oldali dal ének nélküli változatát tették. A hangmérnökök elkezdték ezeket a változatokat szétszedni: kihúzták a hangszereket, visszhangot és zengetést tettek a dobra, hosszan elnyújtották a basszust. A keverőpult hangszerré vált.

Kivonás mint komponálás

A dub legfontosabb tanítása, hogy a zenét elvétellel is lehet írni. Ha egy dalból eltűnik az ének, majd a gitár, majd egy pillanatra a dob is, a hallgató figyelme a maradékra összpontosul. A csend és a visszhang ugyanolyan anyag, mint a hang. Ezt a gondolkodást vitte tovább később a post-punk, a hip-hop és a klubelektronika is.

A soundsystem

A jamaicai soundsystem mozgó diszkó volt: egy teherautónyi házilag épített hangfal, egy lemezjátszó, egy erősítő és egy mikrofonos házigazda, aki a lemezek fölé beszélt. A hangfalakat gyakran maguk a működtetők tervezték és ácsolták, és büszkék voltak arra, hogy az ő rendszerük szól a legmélyebben.

A soundsystem tehát nem egyszerű hangosítás volt, hanem a közösség hangszere – és a DIY egyik legkorábbi formája.

Ahol a basszus a lényeg

Egy dub vagy soundsystem esten a basszust nem halljuk, hanem érezzük: a mellkasban, a padlón keresztül. Ezért ezek az események ma is inkább nagy, nyitott terekben vagy raktárakban működnek, ahol a hangfalak teljes erővel szólhatnak. Kis klubban a hangmérnök dolga, hogy a basszus súlya ne nyomja el a terem többi hangját.

Hova vezet?

A műfajtérképen a dub a gyökerek közé tartozik: innen fut ki egy szál a post-punk felé (a basszus és a tér szerepe), egy a hip-hop felé (soundsystem, mikrofonos házigazda) és egy a klubelektronika felé (a remix és a keverőpult mint hangszer).